Brooklyn Katharine Fosternek hívnak.Unalmas tizenéves lányok életét éltem egy bizonyos napig.Addig a napig az életem tökéletes volt.Tökéletes család,tökéletes tanulmányi eredmény,tökéletes barátok tökéletes lány voltam de az a nap az egész életemet megváltoztatta.Túlságosan természetesnek vettem,hogy ez mind az életem része.Folyamatosan kezdett rólam leperegni ez az tökéletes lány kinézet,mikor elkezdődött az amit én már csak így utólag visszagondolva "sötét korszaknak" hívnék. Egyre,egyre jobban kezdtem elzülleni,egyre jobban érdekeltek a bulik,az alkohol,a srácok,a cigi,a drogok és egyre kevésbé törődtem a régi tökéletes énemmel,amit a szüleim rám kényszerítettek,a hónapok múlásával egyre jobban kezdtem hanyagolni a tanulást a kötelességeimet.Elkezdődtek az iskolai lógások,egyre jobban rántott le magával a mélybe ez a sötét szörny és már nem tudtam menekülni,túlságosan mélyen voltam már.Vagy még is csak volt egy kiút?Sajnos hatalmas nagy árat kellett fizetnem azért ,hogy ez a sötét szörny lazítson a karmain ami eddig csak húzott.Visszatekerném az időt,hogy helyre hozzam minden hibám,minden apró kis botlásom,de sajnos tudjuk hogy ez lehetetlen. Sajnos miattam maradt árván két kislány,akik a húgaim Sarah és Jessie.Két gyönyörű szőke hajú hatalmas zöld szemű életvidám kislány,akik szeméből azon a tragikus napon kiveszett valami az a bizonyos fény.Nekem köszönhetik,hogy nem csak a szüleiket,de a nagyszüleiket is elvesztették,mivel engem hibáztatnak mindenért.Akit már csak úgy emlegetnek hogy az a drogos aki miatt elvesztettük őket.Miért ne rúgjon belém vagy is inkább belénk még egyet a sors nem elég hogy a nagyszüleim,de semmilyen rokon,ismerős vagy barát még csak hozzánk sem szólt.Sajnos ez még a jobbik eset,voltak akik telefonon és személyesen zaklattak egyetlen szóval.Azzal az egyetlen szóval ami minden alkalommal csak egy újabb tőr a szívemben.Ezzel telnek a napjaim,ezek a dolgok amik a nap egyetlen percében ,sőt egyetlen másodpercében sem hagynak nyugodni.Ezzel az érzéssel ezekkel a gondolatokkal kelek fel nap mint nap és ezzel fekszem le aluni.Ezekkel nézek a két húgom szemébe minden nap.Ezt az egyetlen szót látom magam előtt állandóan.Mindenhol a boltban,az egyetemen,a munkahelyemen vagy egyszerűen csak ha a tükörbe nézek ez a szó lebeg mindenhol és kezdem érezni hogy már nem sokáig bírom .Ez az egyetlen szó csak nyom lefele a mélybe oda ahol az a bizonyos szörny van akitől menekülök.Ha aznap nem lógok meg a suliból,hogy valamelyik utca sarkon beszívva és pillanatnyi boldogságot érezve és a nevetéstől majd megszakadva szórakozzak nem történt volna meg ez az egész.Nem kezdtek volna keresni a szüleim és nem történt volna meg a baleset.Minden teljesen máshogy lenne.Nem néznék magamra úgy ahogy,nem kellett volna elköltöznünk egy teljesen idegen városba,nem lebegne az a bizonyos szó a szemem előtt minden másodpercben az a bizonyos szó ami attól a naptól mindig kísért ami követ bárhova megyek,talán rosszabb mint az én sötét szörnyem.Hibába történt ami történt,egy gyereknek nem szabadna így élnie.Így hogy az egész világ ellene fordul.Az emberek hibáznak és csak a saját hibájukból tanulnak kétségtelen,de ekkora árat nem kellene fizetni egy apró botlásért ,sőt a többi embernek segítenie kellene azt aki elesett nem pedig még és még többet bele rúgni.Fájnak ezek a jelzők.Fáj hogy minden ember a régi városomban ha rám néz csak egyetlen szó jut eszembe.Hogy mi is ez a szó?Ami nem hagy élni azóta a nap óta?Tényleg az lennék?
Tényleg gyilkos lennék?
